Péntek délutáni indulás
Régi „adósságomat” próbálom pótolni ezzel az élménybeszámolóval hiszen már október elején volt, amikor az utolsó kellemes időt kihasználva, péntek délután elindultam a Vértest átszelő Kéktúrára. Nappal még kellemes hőfokok voltak, de esténként már csak pár fokot mutatott a hőmérő. Ennek ellenére mindenképpen ki akartam használni az őszi levélhullást a nagyobb hidegek beállta előtt. A terv a Szárliget vasútállomás – Bodajk közötti 56km volt összesen 6 pecsételő hellyel.
Törökbálint vasútállomásáról indultam és hamarosan meg is érkeztem Szárligetre, ahol legutóbb a Gerecse túrát zártam. Az állomás nem egy szép hely, inkább a szoci rendszer szorgos, kopár iparvágányait juttatta eszembe. Nem sok időm volt nézegetni, mert még sötétedésre Várgesztesre szerettem volna érni, ami 15,6km, nem kis táv, 4 óra alatt kellett volna teljesíteni. Utólag látom, hogy ezt csak futva tudtam volna ennyi idő alatt megtenni.
A hátiszákom nem volt nehéz: 1 váltás ruha, kevés kaja, esőcuccok, egy kis olvasnivaló éééés 1 dobozos Borsodi, ami már Szárliget határában elfogyott 🙂
Egyedül a sötétségben
Nem túl izgalmas terepen tartottam Csákányospuszta felé, ahol a térkép egy turistaszállást is jelzett. A táj ligetes, dombos, ember sehol. Az első látványosság egy felhívás volt a szemetelés ellen, egy kamerát emlegettek, amire először jót derültem. – Kamera, itt az erdőben? Jó vicc. – Aztán megpillantottam, fenn egy fa tetejére kötözve. Tényleg ott volt, persze, lehet csak dísznek!
A puszta szélén még megnéztem egy régi kápolna romjait, ugyanis it régen egy falu is állt, mára már nyoma sincs…
Ugyancsak az elmúlásnak állít emléket a Körtvélyesi erdei temető. Na, ez egy hangulatos hely. A sírok között vannak több mint 150 évesek és az egészet benőtte az erdő, még a kerítése is fából van, lassan veszi vissza a természet. Semmi kellemetlen hangulata nem volt, inkább az elmúlás mélabús érzése lengi át. Innen továbbmenve az erdőben egy eldugott várromra lettem figyelmes: Vitányvár bújik meg a fák között, olyan módon, mintha csak véletlenül került volna ide, mintha még nem fedezte volna fel a turizmus itt az erdő közepén. Nagyon megfogott, hogy még nincs feltárva, bemenni nem tanácsos, de ajánlott 🙂
Ekkor már kezdett sötétedni és több mint 5 km-t kellett leküzdeni az erdőn keresztül a foglalt szállásomig. Próbáltam mókásra venni a dolgot, de nem volt sok kedvem a sötét erdőhöz. Ezt dobta a rendszer, legalább gyorsan fogok haladni, nem lesz látnivaló a homályban. Egyre sötétebb, egyre rejtelmesebb, előkerül a fejlámpa, jönnek a „világító szemek” az erdőben. Mindenki rám vadászik, félelmetes érzés csak 3 méterre látni. A turistajelzések is keresésre szorulnak.
Néha megriasztok valami nagyvadat, csörtetve szaladnak előlem, a telefonom is megcsörren: a szállásadóm érdeklődik, hogy melegítheti-e már a vacsorát, mikor érkezem? Hamarosan ott vagyok, már a falu határában caplatok. Kellemes település Várgesztes, a másik végén van a régi vadászház.
13 hölgy
Tiborral, a szállásadómmal itt találkozom az utcában. Van azonban egy kis probléma, tördeli is a kezét serényen: – Nem tudom említettem-e, a teljes házat kibérelte egy csapat hölgy, pozitív életfelfogás tréninget tartanak már 2 napja. Azonban maradt egy szabad szoba a tetőtérben! – Hurrá, akkor minden rendben, legalább a kisugárzásuk rám is ragad majd. A tárgyalóba nem szabad belépnem, nem zavarhatom meg a tréninget. Leülök vacsorázni. Tibor vaddisznópörköltet melegít, sört bont, pálinkát önt. Elkezdünk beszélgetni, nem siet haza az „asszonyhoz”. Nyílik a tárgyaló ajtaja, jönnek a lányok sorjában, szám szerint 13-an. Tibor zavartan emelgeti a pálinkás üveget: – Ugye iszunk közösen egy áldomást? – Hát persze, sorban állnak a lányok, pici poharakkal, még pozitívabb lesz a hangulat. A tréning ezután még hatékonyabban folytatódik, bár ekkor már este 10 körül lehet. Én azonban a finom vacsitól és piáktól hamar „elájulok”, hiszen reggel korán indulok tovább..
Újabb helyszínek és élmények
Reggel 4 fokra ébredtem, téli kabát hiányában mindent magamra vettem, amit csak tudtam és így indultam pecsételni és bevásárolni a helyi egyetlen boltba. Megnéztem az ilyen bányásztelepüléseken jellemző „Jó szerencsét!” csillés emlékművet, aztán elhagytam a kellemes Várgesztest a délen emelkedő vár irányába. Nem voltak kétségeim: Régen itt turistaszállás működött, de miután balesetveszélyes lett a vár már senki nem jár erre. Néztem a múlt hangulatos emlékeit, már csak a romok maradtak. Meg is osztja a helyieket az a hír, hogy nincs pénz a felújításra, pedig a turizmus a településnek fellendülést hozna.
Sebaj, nem bonyolódunk bele a politikába. Irány tovább Kőhányáspuszta irányába. Olyan sokan jöttek szembe csoportosan, mintha mindenkinek erre lenne dolga. Később tudtam csak meg, hogy ekkor volt a kéktúrázás világnapja és ez a nagy csoport ezt az útvonalat teljesítette egy Guinness rekord keretében. Remélem sikerült!
A következő állomásom a kőhányáspusztai zsírúj, gróf Eszterházy Móric-ról elnevezett Turistaház, szó szerint ökoturisztikai központ. Itt aztán minden megvan, amit egy igényes turista keres: Kényelmes szállás, 2-4 ágyas szobákkal, társalgó könyvekkel, elektromos fűtés, étterem, kerthelyiség, lóparkoló! Egy finom ebédet és egy jó kávét fogyasztottam itt, majd a szállásadó végigvezetett a szállás helyiségein.
Kincskeresés a temető mögött
Engem azonban a település elején található ismertető tábla hozott lángba, annak is azok a sorai, melyek a 2.világháború során itt harcoló huszárezred csatáit mesélték el a környéken. Főleg miután kiderült, hogy fel nem tárt relikviák vannak a falu piciny és eldugott temetője mögött. Nem is kellett sokat győzködnöm magam, elindultam kincset keresni.
Meg is találtam a leírások alapján: Rozsdás vasdarabok csupán, de ezek anno lőszeres ládák fogantyúi és lőszerek hevederei voltak! Teljesen magával ragadott a „régészeti munka”, annyira, hogy egy órán keresztül kerestem a maradványokat. Egy fémkeresővel biztosan nagyobb sikerem lett volna, de talán majd legközelebb, többedmagammal visszajövök ide.
Miután kikeresgéltem magam még megnéztem a sokat emlegetett „lókikötőt”, melyben éppen volt egy lovacska, miközben gazdája sört iszogatott az étteremben, addig a négylábú itt várakozott rá.
Emlékezetes volt az is, amikor egy férfi odajött hozzám a pecsételésnél és elmesélte, hogy több mint 10 éve Ő is végigjárta a kéktúrát és kellemes emlékei vannak erről a helyről is.
Tovább Gánt felé
Még egy szépfekvésű történelmi emlék található Gánt, ill Mindszentpuszta felé: A oroszlónkői Csáki várrom. Ez szintén – ahogy az előző vértesi várak – az erdő mélyén rejtőzik, de alig lehet megkülönböztetni egy sziklás hegytetőtől, annyira lekopott az idő vasfogától. Innen változatos, kanyargós erdei utakon gyalogoltam Gánt felé, majd egy hosszú egyenes és unalmas nyitott szakasz következett egy óriási tehénlegelő kíséretében. Beérve a településre nem volt kedvem már a környéket újra körbejárni, mivel voltam itt az utóbbi években kétszer is. Helyette megkerestem azt a szállást, ahol középiskolai éveim alatt osztálykiránduláson voltunk: A Gránás turistaházat. Szépen fel van újítva és én a várakozásaim ellenére kaptam egy 2 ágyas szobát a beígért tömegszállás helyett. Ennek nagyon örültem, mert nem volt kedvem egy tucat idegen emberrel egy helyiségben aludni.
A szállásadóm, Róbert nagyon kedves volt hozzám, meghívott családi éttermükbe is, ahol éppen egy esküvővel voltak elfoglalva. Ez az 1915 óta működő Vértes étterem, ahol már az 5. tulajdonos generáció dolgozik, természetesen ugyanabból a családból, a Zimmermann familiából.
A Vértes étterem történetei
A turistaszálló szobáin egy csapat osztozik, plusz én, ők olyanok mint egy nagy család, vannak vagy 30-an, a vezetőjük egy öregúr, amolyan turista egyesület lehet. Eszembe jutottak azok az emlékek, amelyek középiskolai éveimben történtek meg: Én találtam ki ide az osztálykirándulást. Mindenki lerészegedett (még az egyik tanárunk is), mégis kaptam egy osztályfőnöki dicséretet ezért a szervezésért. Akkor még elég egyszerű szállás volt ez, most igényesen a turisták kényelmét szolgálja, közös konyha, társalgó, szórólapok, könyvek állnak a vándorok rendelkezésére.
Irány a Vértes étterem, ahol miután bejelentem a teltházas felirat mellett, hogy engem ide bizony meghívtak, találnak egy hátsó asztalt a vip teremben, ahol pár hasonszőrű vendéggel elfogyasztom a vacsorámat. Ekkor figyelek fel az idős hölgyre, aki biztosan a tulajdonos lehet, olyan mama, aki már csak a háttérből irányítja a családi vállalkozást. Lehet vagy 70 éves, de serényen odaül a német vendégek asztalához és tökéletesen elbeszélget velük a világ dolgairól. Ezen a környéken – a háború előtt – sok sváb élt, köztük az étterem tulajdonosainak ősei. Másnap a reggelinél Róbert elmeséli a család történetét, hogyan vették el államosítás keretében a családjuktól a családi éttermet, hogyan került a nagymama a helyi bányába lapátolni, majd hogyan kapták vissza a rendszerváltáskor. Előtte azért a tulajdonos néni (az említett idős hölgy anyukája) dolgozhatott alkalmazottként az elkobzott étteremben 🙁
Borongós reggel után hasonló folytatás
Másnap reggel aztán beköszöntött az igazi őszi idő esővel, borongóval. Az a fajta csapadék ami folyamatosan csepereg, az ég pedig egyöntetű szürke, unalmas. Ekkor is menni kell azonban és lehet is, hála az esőcuccaimnak. A faluból kivezető út nem túl izgalmas, de elmélkedni kiváló. Elvezet egy sötét múltú kistelepülés, Kápolnapuszta határában. Ezt ugyanis a hős felszabadító szovjet hadsereg teljesen felszámolta, ugyanis kivégezték a férfilakosságot. Ezt bezzeg nem tanították nekünk anno.
Hangoskönyveket és podcastokat hallgatok, hogy jobban essen az esős időben az egyhangú gyaloglás. Annyira nincs energiám, hogy az egyszerűbb dombok is kihívást hoznak felfelé menet. A várva várt kilátópont a Géza pihenő is ködbe burkolózik, itt fogyasztom el a tízóraimat az esőkabátom alatt. Szerencsére javul az idő, eláll az eső. Tudjátok, ilyenkor is van egy kellemes hangulata az erdőnek: Nincs senki aki kirándulna, ezért meg lehet figyelni az állatokat, amint napi tevékenységüket végzik. Én például őzeket, szarvasokat fedezek fel elég nagy számban. A kedvencem az volt, amikor egy szarvasbika, a háremével tőlem 15 méterre legelt, de nem vettek észre annyira csendben lépkedtem. Annál nagyobb volt később a meglepetés és végül nagyokat ugorva elmenekült az egész banda, pedig nekem nem voltak rossz szándékaim 🙂
Így megy el az út az utolsó, de legjobb állapotú vár, Csókakő határában. Egy nyiladékban közeledik ide az ösvény, ami a legszebb terep volt a mai napon. Itt fogyasztom el szegényes ebédemet az újra megélénkülő eső miatt a parkoló fedett faházikójában, ami valszeg gyerekjátéknak lett tervezve, de tökéletesen megvédett az elázástól. Találtam itt egy pár alig használt kamáslit, az még befért a zsákomba. Ezután a vár felfedezésére indultam. A biztonsági őr nagyon barátságos volt, mondta hogy ingyenes, menjen nyugodtan. Nem is volt más, csak én ebben az időben. Megérte fellépkedni a csúszós lépcsőkön, mert a borongó ellenére volt kilátás is.
Újabb meglepő találkozás
Egy frissen főtt kávé gondolatával megtámogatva a falu felé veszem az utam. Milyen jó lenne egy finom olasz eszpresszó! Nem gondolom azonban én sem komolyan, hogy Csókakőn bármi nyitva lenne ezen a szomorú vasárnapon. A gps azonban azt jelzi: itt, pár száz méterre található egy olasz kávézó. Meg is lepődöm, amikor egy egyszerű ház falán ezt olvasom: Gildo – Coffea Revenna! Szerintem rossz helyen járok, mert olyan, mintha valami helyi ember házába lépnék be…de nem, mert a tulajdonos bácsi, egy helyi igazi olasz főzi a kávét a saját konyhájában! A háttérben szól valami itáliai tévéadó és vendéglátóm beveti az összes magyar tudását és meg a szegényes olaszomat, így el tudunk beszélgetni: – Hol van a senorita? – kérdezem. – Andante (elment), giovane ragazzo (fiatal fiúhoz). – . Megismerem a történetüket, melyben fiatalon beleszeretett egy magyar idegenvezetőbe még Olaszországban és követte ide Magyarhonba. Szegény öregúr meg itt ragadt ezen a kis településen és csinálta amihez értett: a vendéglátást.
Feltámad a sár Bodajkig
Borkimérést kerestek, de a feliratok ellenére semmit sem találtam, pedig átkeltem a falun. Senki nem csinál errefelé bort? Még a településről kivezető út erdőben kezdett, de később ebből szekérút, majd szántó, aztán óriási sár lett, hála az egész napos esőnek.
Késő bánat, de az országúton is mehettem volna. Meg is fogadom rögtön, ha máskor a térképen azt látom, hogy nincs értelme a pusztában gyalogolni akkor inkább a rövidebb aszfaltot választom. Olyan szomorú szakasz volt ez, hogy feliratkozott a legunalmasabb útvonal díjára. Bodajk határában látok újra élő embert. A vasútállomás nem sok szépséget tartogat a több órás várakozásra, ezért begyalogolok a központba. A kocsmában rendelek egy korsó sört az unott csapostól, aki éppen a cigijét nyomja el érkezésem örömére. Itt várom meg a buszt, ami hazarepít Székesfehérváron keresztül Érdre.
Összegzésképpen elmondhatom, hogy a Vértes várai és emberi történetei kellemes emlékeket hagytak bennem. Remélem a Bakony Zircig tartó szakasza ugyanilyen izgalmas lesz!