Pozitív folyamatok
Jól haladtam az öngyógyítással, de éreztem, hogy nem elég az idő, amely a január 16-i tervezett műtétig hátravan. Úgy döntöttem, hogy elhalasztom a műtétet 3-4 héttel, ha lehetséges. Félve írtam a műtétet végző orvosnak, hogy mit szeretnék. Erre röviden megírta, hogy lehetséges a halasztás ha nincsenek fizikai tüneteim. Nagyon megörültem, mert időt nyertem a további gyógyulásra.
Este amikor a családomnak elmeséltem az ötletemet, jött a hiszti, kiakadás és fellázadás, hogy mi ez a hülyeség, logikátlanság!? Nem várt reakciókat kaptam, hogy minek halogatok, mindenkit kikészítek ezzel, fogadjam el, hogy máshogy nem lehet meggyógyulni! A hozzáállásom szépen lassan megváltoztatták, lenyomtak, meggyőztek. Elvesztettem a hitemet magamban is. Beláttam, hogy vannak kockázatai is ha nem műtenek meg minnél gyorsabban.
Másnap reggel amikor a doki felhívott, hogy mégsem javasolja a halasztást, és csak február 16 körül van új időpont, már nem is tiltakoztam, hanem az „elvárások” szerint mondtam, hogy akkor ne halasszuk el, legyen meg a műtét 🙁 Csalódott is voltam, de úgy éreztem nincs erőm szembemenni a világgal, egyedül. Jó lesz ez így, legyen ahogy lennie kell! Ezután mint egy alvó robot, csináltam a napi rutinomat.
Pár nap múlva voltam egy utolsó vizsgálaton az altatóorvosnál, közben pedig eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha nem én kérném a műtét halasztását, hanem ők mondanák ezt ki. Erre aztán bevonzottam és megszólalt a doktornő: – Sajnos nem engedélyezzük a műtétet, mert még mindíg meg van fázva! Nem vállalunk kockázatot az altatásnál!
Küzdöttem, hogy nem is olyan komoly, meg meggyógyulok én hamar, de nem engedtek, rám se hederítettek!
Belül meg fellobbant a tűz újra! Lesz 1 hónapom gyógyulni!
Úgy érzem meggyógyultam
A következő 3 hétben minden nagyon jól haladt. Olyan egészségesnek éreztem magam, mint még talán soha életemben. A lelkiállapotom még talán ennél is pozitívabban alakult. Semmi sem tudott megrengetni, teljesen kiegyensúlyozott voltam. Köszönhető ez annak, hogy rendszeresen csináltam a meditációkat, a mantrákat és nagyon jól tudtam vizualizálni a daganat elmúlását, azt az állapotot, ami a végeredménye lesz már a folyamatnak. A műtét esélye szinte fel sem merült bennem, sőt arra vetemedtem, hogy szinte 100% hogy magamtól meggyógyulok és tavasszal mehetek újra kirándulni.
Az orvos – amikor visszamentem kontrollra – nem győzött csodálkozni: – jajj de jól néz ki, mit csinált magával?! Nem néz ki betegnek egyáltalán! – nem is érzem magam annak! – válaszoltam.
Szóval jól estek a visszajelzések és életem legpozitívabb időszakát éltem meg minden szempontból. Teljesen biztosnak éreztem a „sikert”.
Vissza a pokolba
Ennek örömére a legutolsó meditációmban megkérdeztem a belső hangomat, hogy akkor – ugye – minden rendben, már most meggyógyultam? Mehetek tesztelni magam? Nem is hittem el a sugalt választ: – Sajnos nem, Tomi! – Még nem, így nem! Mindent megtettél amit tudtál, de a daganat nem múlt el! Ott van benned. Sok év alatt alakul ki, nem múlhat el 3 hónap alatt! – hogy micsoda??? Többször visszakérdeztem, másnap újra próbálkoztam, de a válasz ugyanaz volt. Azt is sugallta, hogy „még” nincsenek meg azok a képességeim (ez Jedi rang), amivel ezt most meg tudnám oldalni.
Ekkor teljesen elképedtem. Rohantam megcsinálni egy specifikus tesztet. Imádkoztam hogy ne jelenjen meg a 2 dupla csík! Lassan telt az idő: 1 vonal…hatásszünet…semmi…aztán halványan a 2.csík. Összeomlottam, pozitív lett a teszt!
Amire annyira vártam, a győzelem most elmaradt. Este már a pocakom is görcsölni kezdett, hasonlóan mint a kezdetekkor, jelezve hogy van ott még gyógyítani való. Próbáltam CT-re időpontot kérni, hogy lássam a daganatot, szembesüljek újra Vele, de nem sikerül még beutalót sem szereznem. Egyik orvos sem adja a nevét hozzá. Nem látják értelmét.
Újabb kérdések a Teremtőhöz: – Miért nem sikerült, ha ennyire elhittem és biztosan éreztem? Ha ennyit dolgoztam érte? A válasz: – Meg kell tapasztalnod a műtétet, az ezzel járó kellemetlenségeket és az onnan való felépülést. Ez fog Téged azzá tenni, akivé válnod kell! Ez nem büntetés, hanem a sorsod.
Kicsit megnyugtatott ez, vagyis az az érzés, hogy vannak magasabb szintű dolgok, amiket Odaát jobban tudnak 🙂
Nem volt más hátra, mint a kitűzött február 18-i műtétbe belenyugodni, ami elhozza majd a daganattól való sebészeti megszabadulást…
Az utolsó fejezetben leírom majd, milyen volt a kórházban és hogyan éltem meg ezt.