A Bevonulás
Szóval nem volt más hátra, mint előre: fogytak a napok a kijelölt február 18-i kórházi bevonulásig. Aztán egyszer eljött az a nap is. Gurulós börönddel, minden kellékkel elindultam reggel a sebészeti osztály felé. A nagy méretű bőrönd kerekei mind szétestek mire beértem.
Voltal ismerős helyszínek, mivel a feleségem pont ezen az osztályon feküdt 2 éve egy epeműtét után. Hosszas folyosón üldögélés után megjelent a sebészem, aki biccentett, majd oda is jött beszélgetni. Nagyon közvetlen volt mint mindig. A beköltözési protokoll azonban a nővéreken múlt, akik felvették az adataimat, megnézték a papírjaimat és végül kijelöltek egy ágyat a 3-as kórteremben. Minden munkanapon délelőtt hazaengedik a gyógyultakat és a helyükre 1 óra múlva már jönnek a frissen besorozottak.
Udvarisan bemutatkoztam a bent levő két kollegának, nyugdíjaskorú urak voltak, akiknél már megvolt a műtét és szépen gyógyulgattak. Ezután érkezett egy újonc a mellettem levő ágyra is. Az első nap nagyon unalmasan telt, adtak gyógyszereket, enni már semmit nem lehetett. Inni teát és vizet. Vittem be egy könyvtárnyi könyvet és hallgatnivaló zenéket, meg ott volt az internet, meg a facebook, gondoltam kiolvasom őket a benntlétem alatt 🙂 A benti társaság szerencsére nagyon kommunikatív volt és elég sokat beszélgettünk, mindenki elmesélte az életét és hogy mi vezetett a műtétjéhez. Voltak „egyszerűbb” esetek, de sokkal komolyabb visszatérő páciensek is voltak, sokadik műtéttel. Megszámoltam, hogy az egy hetes tartózkodásom alatt 7 szobatársam volt a 3 ágyon.
Délután már nem bírtam a kórházi ágyat, kilógtam az udvarra, sétáltam egy nagyot a feleségemmel aki a 16 órás látogatási időre megérkezett. Van egy aranyos és fűtött kápolna az udvaron, ott nem volt senki, rendszeresen lejártam ide elmélyülni, beszélgetni a Belső Hangommal és Istennel. Mire visszaértem, mesélték a szobatársaim, hogy a nővérek többször kerestek valami injekció miatt és jelentkezzek náluk. Meg is kaptam a magamét, amiért nem szóltam hogy leléptem. Azt mondták, hogy ezt az injekciót „rosszaság” ellen kapom 🙂
Jön a hosszú várakozás
A műtét előtti éjszaka nem telt könnyen. Már este beígérték hogy hajnalban jönnek beleszúrni a kezembe a granült, egy tűt, ami végig benne marad. Én rettegek az ilyen dolgoktól, aludni is csak nyugtatókkal tudtam. Aztán 4.30-kor (!) berúgták az ajtót, meg is érkezett egy szigorú nővérke, aki kezelésbe vett. Nagyon leizzadtam, mire a tű a helyére került, annyira rettegtem. Végül rámkötöttek egy infúziót, életemben először. Semmi dolgom nem volt ezután, mint várni a kora délutáni műtétre, meg amikor mennem kellett valahova, vinni magammal az infúziós állványt. Próbáltam olvasgatni, de nem nagyon tudtam másra gondolni, csak arra hogy hamarosan jönnek értem. Lassan teltek az órák. Olyan érzésem volt, mintha egy vallatásra, vagy kivégzésre vinnének. Sajnos a nővérkék nem igazán értek rá bátorítgatni, kommunikálni, beszélgetni. Mi a szobatársaimmal tettük ezt a várakozást kicsit kellemesebbé azzal, hogy kibeszéltük magunkból a félelmünket.
Lacit, a mellettem fekvő jóembert vitték el először a beteghordók. Aztán pár óra múlva jöttek értem is. Le kellett vetkezni teljesen, leborotválták ott mindenki előtt a hasamat és már toltak is keresztül a kórházi folyosókon, egészen a műtéti előkészítőig. Hogy oldjam a feszültségemet, próbáltam beszélgetni a beteghordó sráccal, hogy mennyire szereti ezt a munkát, milyen napja van, stb.
Ezután a műtéti előkészítőben dekkoltam egyedül vagy 10-15 percet, ami örökkévalóságnak tűnt. Én biztosan kirendelnék mindenki mellé egy pszichológust, hogy ezt az időszakot ne egyedül szenvedje végig 🙁 Arról hogy milyen volt ez az előkészület, írtam az első fejezetben. Ez volt a legrosszabb, de tudtam hogy hamarosan elalszom és semmire nem fogok emlékezni. Aztán meg majd felépülök szépen lassan, nem lesz más dolgom. Nagyobbat nem is tévedhettem volna…
A rendszer öntudatára ébred…és fáj
Lassan derengett, hogy a nevemen szólítgatnak. Túl vagyok a műtéten, de kóma van, álomvilág. Annyit tudtam csak, hogy az ágyamon fekszem, a hasamon pedig rengeteg kötés, mintha egy „patchwork” varrótanfolyamot gyakoroltak volna rajtam. Biztosan sokat aludtam és arra keltem, hogy a feleségem fogja a kezem én pedig a fájdalomtól nyöszörgök, mert elmúlt a műtét során használt fájdalomcsilapító hatása. Egyre rosszabb lett és a végén már könyörögtem, hogy csináljanak már valamit, mert nagyon fáj. Nem sok mindenre emlékszem, de előkerült egy nővér, aki azt mondta hogy olyan alacsony a vérnyomásom, hogy nem adhat (több) gyógyszert, mert elájulnék tőle és nem vállalja a felelősséget, az ügyeletes orvos meg sehol sem volt. Így nem maradt más, mint a szenvedés. Szó szerint. Aztán később megsajnáltak és kaptam valami cuccot, amitől átaludtam a napot és részben éjszakát.
Hajnalban keltem, sűrűn jöttek megvizsgálni és vérnomyást mérni, infúziót cserélni. Vizet nem ihattam (pedig könyörögtem érte), de amíg a belek össze nem forrnak csak infúziót szabad fogyasztani. Olyan álmaim voltak, hogy egy forró sivatagban gyaloglok és keresem az oázist, ahol vizet találok. Aztán meg egy pohár vizet ittam álmomban órákig. Teljesen kiszáradt a szám.
Másnap már jobban voltam és meg tudtam magam vizsgálni. Narancs színűre volt a hasam pingálva a sok műtéti fertőtlenítőtől. 2 cső vezetett ki belőlem, mindenféle csúnya színű tasakokba. Ezeket napokig vinnem kellett magammal. Plusz az infúzió. Nem voltam szívderítő látvány. Belül meg úgy éreztem magam, mint akit kibeleztek és visszahajigáltak mindent a hasamba, majd összevarták.
Az éjszakák voltak a leghosszabbak, mivel az alvókám teljesen elállítódott a sok nappali alvás és hajnali kelés miatt. Emlékszem hogy éjszaka néztem kifelé az erkélyen keresztül a kinti világba, láttam hogyan borulnak fénybe a szemközti panelház ablakai, kelnek az emberek korán és indulnak dolgozni. Most az egyszer irigyeltem őket: Remélem én is hamarosan olyan egészséges leszek, hogy mehetek dolgozni.
Innentől már minden jobb lesz
Elindult a felépülésem, napról napra jobban lettem. Már másnap előkerült „Hildegard főnővér”, a legszigorúbb domina a világon 🙂 és utasított, hogy ne feküdjek már annyit (műtét után fél nappal). – Kelj fel és járj! – Akkor jöttem rá, hogy mesztelen vagyok. Rezzenéstelen arcal rámadta a gatyámat, majd jártam egyet a folyosón. Nem is volt olyan rossz. Mint a Terminátor, miután átment rajta egy kamion 🙂
Ezután pár óránként sétáltam egyet. Tudtam hogy fontos, hogy ne hagyjam el magam. Fájt kicsit, de napról-napra több száz méterrel tudtam többet menni. Először elmentem a folyosón az ablakig, aztán a sarokig, aztán a sebészet ajtajáig, végül kilógtam a büfébe egy kávéért. Aztán az udvarra. Utánna a kórházon kivülre a Lipóti pékségbe. Nem lehetett megállítani 🙂
Harmadnapra meglátogatott az orvosom. Azt mondta, hogy nagyon jól ment a műtét és egy kisebb alma méretű daganatot szedett ki belőlem! Döbbenet. Nagyon megdícsért, hogy kivételesen jó anatómiám van. Nincsenek elzsírosodva a szerveim, minden arányos. – Szép a májam és a lépem, a beleim! – ilyen kedves bókot is csak orvostól kaphat az ember 🙂 de én örültem neki.
Közben cserélődtek a szobatársaim, hiszen sokan csak 1 napos sebészetre jöttek be. Irigykedve néztem, hogy másnap már pakolnak és hazamennek. 1 hét múlva már én voltam a „rangidős tiszt” a szobában: Ismertem a nővérek hóbortjait, kivel kell vigyázni, hogyan lehet bratyizni velük. Tudtam mikor vannak a vizitek. Hol van a dugi cigizőhely. Hol lehet jó kávét kapni. Mikor van forró tea és kivel kell jóban lenni, hogy extra kaját kapjunk. Istvánnal, a szobatársammal hétvégén már csak ketten maradtunk. Sokat beszélgettünk az életről, a hivatásról, a pénzről, az egészségről. Kölcsönösen támogattuk egymást mindenben. Neki is fájt, nekem is a hasam. Nem felejtem el a témákat, melyek közül a Relativitáselmélet volt a legkomolyabb, de meséltem neki a szakmámról, vagy pl. internet működéséről, de Ő is elmesélte a közgazdaságtan alapjait, a lízingelés mikéntjét.
Egy kis kórházi szleng
Hogy jobban teljen az idő, neveket adtam az ismétlődő kórházi dolgoknak. Nagy öröm volt, hogy azt vettem észre, a folyosón már más is haszálja ezeket a kifejezéseket. Jöjjön egy kis összefoglaló:
– Hildegard Főnővér: A Fekete Erdő Klinika sorozatból. A legszigorúbb, legidősebb, szikrákat szóró szemű domina ősasszony. Aki úgy rántotta ki a katétert belőlem, hogy percekig a csillagokat láttam. Az utolsó napokban megenyhült, már válaszolt a kérdésemre is – Hogy tetszik lenni ma? – ezzel ki tudtam akasztani.
– Zenés, táncos ébresztő: Általában a legszebb álmaim közben, 4.30 körül páros lábbal be tudták a nővérek rúgni az ajtót és egyszerre 8 tenyérrel az összes villanykapcsolót felkapcsolni. Közben – Jó reggelt mindenkinek! – zengedezték. Ilyenkor egy kis kellemes vérvétel, infúzió, ilyesmivel kedveskednek.
– Cowboy szerelés: A hasból kivezetett cső egy tasakban végződik, amit mindenhova vinni kell. Kényelmetlen. Én is a profiktól lestem el, hogy egy irodai kapoccsal az övemre csatolom, emiatt olyan westernfilmes főhősnek éreztem magam.
– Kötélhúzás: – hogy könnyebb legyel felülni az ágyon, a fürdőköpenyem övéből csináltunk egy kötelet, amit az ágyam végéhez kötöttem. Mindíg 5 percet gondolokoztam mielőtt a fájdalmas felülést végrehajtottam, de így karból tudtam felhúzni magam.
– „Vérlázító” injekció: Minden nap kapott mindenki 17.00kor egy tuti injekciót, hogy ne sűrűsödjön be a vérünk. Fájt nagyon és itthon is adnom kell hetekig.
– Fejlövés: Ezt a cseppet sem fájdalmas hőmérési módszert mindennap eljátszották egy infravörös hőmérővel, 5 centiről a homlokomra célozva.
– Menő Manó Menü: A magyar kórházak fitness fogása: Minden reggel 1 kis kefír, 1 zsömle és 1 mini kocka margarin. Nem lehet elhízni tőle, de 2 nap múlva meg lehet utálni.
Elbocsátó szép üzenet
Szóval a végére már elég kellemesen beilleszkedtem az állami kórház világába. Nem sok kedvességet kaptam a nővérektől, de ők is túl voltak terhelve és állandóan rohantak. Megértem őket, nem lehet könnyű. Az orvosok is állandóan siettek, de amennyire tudott, mindenki próbált odafigyelni a betegekre.
Azt szokták mondani, hogy nem a kórházban gyógyul az ember, hanem otthon, a szerettei között. Én mégis sokat pihentem a kényelmetlen kórházi ágyamon. Olvasgattam a könyveimet, meditáltam és beszélgettem a szobatársaimmal. Egyáltallán nem volt a hely olyan elviselhetetlen, mint amilyennek először tűnt. Azért nem vágyok ide vissza. Ha egy fejlett nyugati társadalomban élnénk, biztosan olyan lett volna ez az élmény, mint egy 3 csillagos wellness panzióban. Ehelyett egy kicsit a szocreál hangulata érződött 🙁 de túléltem és megerősödve jöttem ki belőle.
Kedd reggelre már én is megkaptam a zárójelentésemet és miután kiszedték a varratokat, mehettem hazafelé lábadozni. Nagyon furcsa volt kibotorkálni a kórházból és egy hét után újra látni a városi forgatagot, a családomat és itthon lenni újra. Otthon, édes (éhes) otthon! A következő esemény, a szövettan megérkezése lesz, amely alapján döntenek majd az esetleges kemoterápiáról.
A tanulság: Vigyázzatok magatokra! Ne stresszeljetek! Nem éri meg! Mindíg hallgassatok a megérzésekre, a test jelzéseire! Ha valami nem stimmel, el kell menni kivizsgálásra! Minnél hamarabb! Köszönöm hogy végigolvastad! Várom a visszajelzésedet, mennyire tetszett!
Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kísérte és segítte a gyógyulásomat!