Előkészületek és az indulás

5 napot terveztem a Yosemite-re, ezt kellett a lehető leghasznosabban kihozni. Mivel szálláslehetőség már nyáron sem volt a völgyben, ezért csak a sátrazós megoldás maradt.

A nemzeti park honlapján előre kérvényeztem a 2 „útvonalengedély”-t, amit több kevesebb korrekció után jóváhagytak. A terv a következő volt: Autóbérlés San Jose-ban előző esti átvétellel, majd másnap korán reggeli indulással 4 óra alatt elvezetni a Nemzeti Parkba. Itt először átvenni az engedélyt és a kötelező „medvés tárolót”, majd az első napi csillagtúra után a kocsit otthagyni az egyik legmagasabban levő parkolóban és onnan indítani a túrát. Ezután a Yosemite völgyben kihasználni a kedvezményes kempingezést (ami csak vadkemping útvonal előtt és után jár 1-1 napra), ezután a 2. vadkemping úvonalengedéllyel a Park északi oldalára utazok egy távolsági járattal és onnan délre kelek át a vadonon, hogy újra a Fővölgybe érjek.

Miért is kellett ennyire „megbonyolitani”, miért nem lehetett csak menni amerre akarok? Azért, mert a Park nem engedélyezi a legnépszerűbb látványosságok közelében, a Yosemite völgyben ilyen módon való kempingezést, mivel az a szándék, hogy a Park kevésbé látogatott 99%-ára terelje a hozzám hasonló kalandvágyó turistákat. A másik indok, amiért 2 részre bontottam a kérvényezett útvonalat az, hogy nem voltam benne biztos, hogy 5 napos túra esetén lenne elég víz a patakokban (a szárazság miatt) és ennivaló a zsákomban, vagyis a biztonság kedvéért egy közbenső megállót terveztem, feltölteni a tartalékaimat,

A repülőn kézipoggyászként szállitott csomagomba már nem nagyon fért bele a hálózsák, ezért azt a helyszinen terveztem beszerezni, amint a repülésben tiltott gázpalack megvételét is.

Megérkezés a paradicsomba

A hétfő reggeli indulás kicsit megcsúszva és kellemes izgalommal telt, hiszen az autót csak 20 percet vezettem éjszaka és kérdéses volt hogyan birok vele 4 órán keresztül. Ettől függetlenül elég megnyugtató élmény volt az autópályát elhagyva a kiszáradt fűsivatagon átkelni a Sziklás Hegység felé, majd kanyargós hegyi utakon feljutni a Nemzeti Park beléptető kapujáig. Itt megvettem az „America the Beautiful” nevű éves kártyát, amely az USA összes Nemzeti Parkjába jó 1 teljes évig, ez majd jól jön a későbbiekben. Mindez potom 80 dollárért nem volt drága, hiszen 1 hétre csak a Yosemite belépő 30 dollár körül lenne.

A Park útjai innentől kedves fenyőerdőben vezettek, a jól kitáblázott látványosságok felirataival, sőt több helyen felhívták a figyelmet, hogy a gyorshajtás a medvék életébe kerülhet. Első állomásom a Wawona természetvédelmi központ volt, ami egy Ranger (parkőr) állomás. Itt lehet átvenni a nyomtatott útvonalengedélyt (wilderness permit). Itt megkaptam az eligazítást, hogy milyen szabályokat kell betartanom, hogyan viselkedjek a medvékkel. Azt is átbeszéltük, hogy az engedélyem szerint hol sátrazhatok, mennyi víz van a patakokban és a buszos logisztikát is megvitattuk. Sajnos kiderült, hogy a tervezett menetrendek, amiket kinéztem már nem érvényesek, mert szept 1-től megváltozott és csak napi 1 járat van, az is délután. Ez teljesen felboritotta a terveimet, újra kellett sok mindent terveznem 🙁 Kaptam egy medve elleni tároló dobozt (bear canister), amiben kötelező minden éjszaka a sátortól 35 lépésnyire elszeparáltan tárolnom az élelmiszereket. A kérdésemre, hogy mit csináljak ha éjszaka arra kelek, hogy a medve próbálja kinyitni a dobozt ez volt a válasz: – Fel kel kelni, odamenni a medvéhez és elzavarni! – Teljesen egyértelmű, mi sem könnyebb ennél 🙂

Aztán végre eljött a pillanat amit fél éve nagyon vártam: Leparkoltam a Mariposa Grove parkolójában, ahonnan indul a túrabusz a Park legszebb mamutfenyőihez. El sem hittem még hogy itt vagyok, ahogyan a sok tervezgetés és álmodozás után végre a saját szememmel látom ezeket a több ezer éves fákat, bakancsban sétálok közöttük, Amerika egyik legnépszerűbb túraösvényein. Nem csoda hát, hogy majdnem könnyek szöktek a szemembe amikor az első Sequoia fák közelébe értem és elképedve bámultam az „égig érő” csúcsukat és világosbarna törzsüket. Nem tértem magamhoz még most sem, hogy a világ legöregebb és legnagyobb élőlényeit láthattam.

 

Az első túra a Maripose Grove-nál

Első látványözön a Mariposa Grove óriásfenyői között

A túra során pár kilométeres, rendezett ösvényen megnéztem a Park legöregebb mamutfenyőit, melyek között a legöregebb a 2700 éves Grizzly Giant és ezen kívül még rengeteg, több mint 2000 éves példányok is vannak. Itt maradtak meg a legnagyobb sűrűségben egy helyen a 130 évvel a park védetté nyilvánitása után (1890). Ahogyan a buszmegállóból haladtam a kiépített ösvényen, egyre csak csodálkoztam, hogy mennyire csökken az emberek száma a megtett kilométerekkel, aztán egyszer csak egyedül maradtam és megütött az érzés, hogy ez így lesz a következő napokban is. 

Az állatvilág egyébként főleg mókusokból és ezek kisebb termetű – chipMunk – nevű verzióiból állt. A szarvasok és őzek már ekkor megmutatták, mennyire nem tartanak az emberektől, mivel hozzászoktak hogy nincs félnivalójuk. A növények az átlagos fenyőfélékben mutatkoztak meg legfőképpen, köztük a már említett Sequoia nevű óriás mamutfenyő, majd az aljnövényzet páfrányai és cserjéi. Lombhullató fa alig volt látható.

Fájó szívvel vettem búcsút ettől a védett területtől, de tudtam hogy még el kell jutnom a Glacier Point nagy parkolójába, onnan pedig az első sátrazóhelyemig, mivel az idő elég gyorsan telik.

 

Indul a vándortúra a Glacier Point-tól

Kocsival feltekeregni a parkolóig kb 45 perc volt a csöppet sem unalmas úton, végig erdőben a 2200 méteres magasságig. Itt persze nem tudtam megállni, hogy ne nézzek körül, mielőtt elindultam 5 napra magára hagyni a kocsit. A kilátás itt az egyik legszebb a Nemzeti Parkban,  hiszen látszik a Yosemite Völgy, a Half Dome és a vizesések a távolban. Gyors fejszámolás után kijött, hogy minden perc számít, hiszen egyre sötétebb időben fogok odaérkezni az engedélyemben szereplő Bildalveil Creek hídjához, ami egyáltalán nem vicces egyedül a medvékkel telerakott erdőben 🙁

Volt tehát kb másfél órám sötétedésig és az egyre üresedő parkoló jelezte, hogy lassan egyedül maradok az ösvényen, melynek a neve Pohono trail volt. Ez az ösvény köti össze a már említett legmagasabban fekvő parkolót a Yosemite völggyel. Ezt a 23 km-es utat másnap délutánig kívántam megtenni az 1130 méteres szintet legyalogolva, szerencsére többnyire lefelé. A parkolóban tehát összeraktam mindent egy nagy zsákba, vizet, és 5 napra elég kaját, de azért tudtam hogy ha nagy a hiány, akkor a Yosemite völgyben pótolhatok szinte minden hiányzó dolgot, ami biztonsággal töltött el. Nem mondom, hogy teljesen felkészültnek éreztem magam, de a sokéves vadkempinges tapasztalat velem volt.

A Pohono ösvény először felfelé vezetett egy öreg fenyőkből álló „díszlet erdő” között. Egyre jobban befelé a vadonba. Az első órában tapasztalt magányomat később enyhítette, hogy elég sok túrázóval találkoztam, akik visszafelé jöttek már, valószinüleg a sok kilátópont egyikéről. Ahogy kezdett alkonyodni, még több ember jött lefelé és hamarosan már csak a fejlámpák fénye világított, az alakokat alig lehetett kivenni.

Az én célpontom a Taft Point volt, ami egy kilátópont a szakadék szélén. Itt terveztem felállítani a sátramat, hogy még a lemenő nap utolsó fényéinél a szikla pereméről a Yosemite Völgyet nézegessem. Ekkor még éppen hogy volt egy kis fény, de ahhoz elég, hogy a kilátóponttól kicsit balra húzva egy teraszon megpillantsam életem legszebb sátrazóhelyét egy párkányon, ahol a talaj vízszintes volt és le lehetett szúrni a cövekeket. Nem is kerestem már tovább, hanem azon nyomban lecövekeltem a sátram, beköltöztem, majd a magammal hozott csúcssört kibontva, magkeveréket majszolva bámultam lefelé a szakadékba.

 

Jön-e a medve éjszaka?

Az esti rutin a sátorban majdnem mindig ugyanaz: bepakolás, rendszerezés, kajálás, párnagyártás, alvás. Most annyival volt másabb, hogy az evés után be kellett rakni minden szagosat a medvedobozba és elvinni messzebbre a sátortól, hogy a medve ne a sátorban keresse. Miután ezt elvégeztem és visszatértem a sátorhoz, akkor vettem észre, hogy a Tejútrendszer minden csillaga látszik felettem, mintha lisztet szórtak volna szét az égen. Annyira szép volt ez a régen látott, fényszennyezés mentes csoda, hogy percekig bámultam és nem akaródzott bemenni a sátorba. Ráadásul felfedeztem, hogy a velem szemben húzódó sziklafal nem más, mint a híres El Capitan, aminek a falán 3 külön kis fénypont jelezte, hogy sziklamászók alszanak a kis szatyorszerű sátraikban. Nekem azért kényelmesebb helyem volt 🙂

Végül a hüvös 10 fok miatt rászántam magam a bemenetelre, de még ma is élénken él bennem ez a varázslat – és az – hogy 2300 méteren sátrazom, egyedül egy hatalmas vadon szélén, de félelem nélkül, kiváncsian a többi nap élményeit várva!