Esküvő a szakadék szélén
Az éjszaka nem telt teljesen eseménytelenül, mert nagy szél kerekedett hajnalban, ami elkezdte a sátramat a szakadék felé fújni…na jó, csak jelképesen 🙂 Fel kellett kelnem egyszer és állítani a ponyva feszességén, aztán újra gyönyörködtem a Tejútrendszer csillagaiban, ha már kinn voltam.
Reggel 6.30-ra állítottam az ébresztőt, hogyha jönnének ellenőrízni a tilosban sátrazást, akkor már ne legyek ott. Nem sikerült elég korán kelni: A reggeli kávém kortyolása közben már hangokat hallottam és amikor kinéztem a sátorból, nem akartam a szememnek hinni: Egy menyasszony és egy vőlegény állt a szomszéd szikla szélén, a kilátóponton. Kicsit arréb pedig a szűk család állt sorban a esküvői fotózásra. Na az, hogy ide feljöjjenek, nem kis teljesítmény: legalább 5 km túra a legközelebbi parkolótól hegynek fel. Ráadásul a legszebb ruhájukban.
Összeszedtem magam, összedobáltam a cuccaim és 10 perc múlva már ott sem voltam. Illetve kimentem a kilátópontra, amelytől 200 méterre sátraztam. Újabb gyönyörködés a völgyre nyíló kilátásban és az El Capitan-ra, majd irány az erdő. Nem csalódtam ma sem a látványban, mert a kilátópont sziklás meredélye után „elvesztem” az öreg fenyőerdő mohás, sárga harasztos látványában. Amikor itt egy több százéves fa kiborul, otthagyják a földön, hogy a természet újra/tovább-hasznosítsa. Emiatt olyan ősi és érintetlen itt minden, mintha az ember soha nem járt volna erre. Csak a keskeny ösvények, melyek éppen hogy követhetőek jelzik, hogy ez egy kitaposott út.
Patakparti reggeli
Voltak azért néha zajok az erdő mélyéről, ilyenkor kurjongatással hívtam fel magamra a figyelmet. Az a biztos, ha minden állat hallja, hogy közeledek, akkor nem lesz kellemetlen meglepetés.
Közben nagyon szomjas voltam már, de tudtam, hogy hamarosan a Bridalveil patak hídja következik, ahol feltölthetem a készleteket és ott terveztem reggelizni is. 1 óra múlva megérkeztem a vízpartra, és emlékszem hogy ebben a mélyedésben legalább 10 fokkal volt hüvösebb, mint a kiindulópontomon. Érdekes. A patak a határa a sátrazási zónának, ahol állt is egy sátor, akinek a gazdái éppen most pakolták össze a cuccukat. Ha eljutottam volna idáig előző este, akkor biztosan jó bratyiztunk volna egy kis piálással és vacsorával összekötve. Most csak intettem és messziről voltunk barátok 🙂
Jól esett a reggeli, magok és műzliszeletek, mint ahogyan az 5 napos túra 90%-ában, kicsit uncsi, de nagyon hatékony. Vízvételezésére a Decathlon szűrős kulacsát használtam, amely folyóvíz esetén eddig bevállt.
Az itt eltöltött félóra után újratöltve, felmelegedve indultam útnak, először véletlenül rossz irányba, de aztán újra a Pohono trail kavicsos útját tapostam. Egyszer csak vidám éneklésre lettem figyelmes és hamarosan utolértem Sarah-t, aki Észak Karolinából érkezett ide. Jól esett kicsit beszélgetni. Megkérdezte, hogy nem zavar-e az éneklés, amit a medvék elriasztása miatt vetett be. – Egyáltalán nem, szívesen hallgattam, amíg hallótávolságra nem kerültem Tőle.
A várva-várt találkozás Maci-Lacival
A kicsit egyhangú, de csöppet sem unalmas erdőben egyre több bozótos rész következett. Én pedig már el is feledkeztem az éneklésről, ami elriasztja az állatokat. Egyszer csak az előttem levő ösvényen, 25 méterre tőlem, egy barna arcot pillantottam meg kikandikálni a bozótos tetején! Jobban megnéztem, de nem hittem a szememnek! – Ez bizony egy MEDVE! Két lábon állt és nagyon mereven, csodálkozva bámult engem. Semmi ijjesztő nem volt a tekintetében én pedig el is felejtettem megrémülni. Csak álltunk ott mindketten percekig és nem lehetett tudni, hogy ki van jobban meglepődve. Én tértem magamhoz leghamarabb és a tanulmányaim alapján elkezdtem hangosan kurjongatni, amire Ő nem akaródzott arrébbmenni. Megelőlegeztem 5 métert előre, azt is hagyta. Ezután felemeltem egy 2 méteres ágat, amit a fejem felé emeltem. Na ettől kicsit megrémült, főleg amikor földhöz vágtam és az hangosan több részre szakadt. Na erre elkezdett futni, de 5 méter után visszajött ugyanoda és tovább bámult állva. Nem voltam előrébb, de nem akartam meghátrálni, nekem dolgom volt arra. Kipróbáltam fadarabok dobálását oldalra, na ettől végre megijjedt és elkezdett iszkolni. Párszor még visszanézett és én túl voltam életem első medve találkozásán.
Így elolvasva rémísztőbb, mint a valóságban. Az érzékeim nem súgtam semmi veszélyt, azért mertem „elzavarni”. Na meg ott volt a Ranger-ek tanácsa is: a medvét el kell ijjeszteni, kiabálni kell vele. Jut eszembe: Puma és csörgőkígyó is előfordul errefelé, de nagyon ritka. Na velük nem találkoztam.
esküvő a csúcson
jók a kilátásaim – Taft Point
Híd és vízlelő hely
Ennyi maradt a medve után
Glacier Point – Taft Point – Wawona tunel
Crocker Point
Óriás fatörzsek az úton
közel a Yosemite völgy
Eddigi világom legszebb kilátópontjai
Ez a nap a kilátópontokról szólt a Yosemite völgy felett. Nem tudtam betelni velük, tehát minden alkalommal kimentem a szikla szélére, csináltam néhány fotót. Néhány helyen még térerő is volt, így fel tudtam hívni a családomat, majd innen lefoglaltam a holnapi buszos transzfert a neten.
Az út többnyire lefelé tartott, az időjárás pedig a legszebb arcát mutatta. Egy rövidnadrág és egy póló elég volt egész napra és ez 2000 méteres magasságban elég meglepő volt. A macis kaland azért annyira az emlékeimben élt, hogy sűrűbben kurjongattam magam elé és minden gyanús bokrot megnéztem magamnak.
Egy forrás is útba esett, ahol friss vízben meg tudtam mosdani és feltölteni az ivóvizes flakonjaimat. Ebből 3 liter általában volt nálam. Az ebédet is az egyik panorámás kilátóponton fogyasztottam el egy holló és egy mókus társaságában, akik folyamatosan kunyeráltak a maradékért.
A hosszú lefelé ereszkedés nem kímélte a lábaimat, így alig vártam a pihenőt az „Inspiration Point”-nál, ami egy híres kilátópont a Völgybe leérkezés előtt. Itt egy kidőlt fa nagyon jó fotelként szolgált a délutáni kávéhoz és egy kis magos-áfonyás desszerthez. Ekkor „találtam fel” az áfonyás kávét is, ami a cukor helyett tökéletes ízesítés volt. A szétszerelhető ultrakönnyű gázfőző szett nagyon jó szolgálatot tett, a fémpohárban pedig levest és kévét is jól tudtam főzni.
El sem hittem, hogy ilyen hamar leérek. Már hallottam az autók hangját lentről, a civilizáció zajait. Hamarosan már tényleg ott álltam az aszfalt szélén, ahonnan még hosszú kilométerekre volt a kijelölt kemping, a Völgy legtávolabbi pontján. Semmi kedvem nem volt a betonon gyalogolni, ezért rögtön stoppolni kezdtem. Szinte rögtön sikerem is volt, amit el sem hittem. Nem volt azonban végleges a győzelem, mivel sofőröm jelezte, hogy a következő lehajtónál le fog parkolni és ha van időm, nézzem meg a vízesést Vele. Ehhez sajnos nem volt sok kedvem, ezért a fájdalmas búcsú után újra potyautasként az út szélén álltam. Ezúttal nem ment olyan könnyen, de egy aranyos házaspár felvett (a nevükre sajnos nem emlékszem) és egészen a kemping bejáratáig elvittek a „backpacker’s campground”-ba, ahol az engedélyem birtokában sátrazhatnak a hátizsákos túrázok, falmászók és hozzám hasonló furcsa szervezetek.
A Yosemite völgy civilizációja
Szóval a szállásomat a „North Pines” kemping legtávolabbi végében induló hangulatos utacskán lehetett megközelíteni. Az ösvény bement az erdőbe, átvágott egy patak hídján, majd egy fenyőliget közepén ért véget. Semmi extra, csak pottyantós wc és egy nagy hirdetőtábla volt a közepén, ahol a kötelező regisztráció után át kellett utalni pár jelképes dollárt a szállásért. A számozott kempinghelyek mindegyike tartalmazott egy-egy zárható nagy fémszekrényt és csak itt lehetett kaját tárolni nappal és éjszaka. Mint megtudtam a medvék ide is bejárnak ennivalóért keresgélve.
Susan, a helyi „parancsnok” végre megnézte az engedélyemet, majd közösen megtárgyaltuk a medvés videómat. Megdicsért, hogy ügyesen ordibáltam a medvével – Így kell ezt csinálni! Ezután az érdeklődésemre, hogy hol lehet itt fürödni, a közeli patakpartot javasolta. Így is tettem és hamarosan a jéghideg vadvízben mosakodtam egy kellemes homokos parton.
Eljött az idő, hogy felfedezzem a helyi civilizációt, amely a közeli kempingeket jelentette. Volt itt sok étterem, hotel, büfé, ajándékbolt, vegyesbolt és kerékpárkölcsönző. Ez utóbbit azonban sok nekifutás után sem sikerült megtalálni. Egy kiadós sétát azért tettem, majd végül úgy döntöttem, hogy most időben lefekszem és kialszom magam. A vacsorát még beütemeztem a magammal cipelt zacskós kajából, amelyből minden estére jutott egy nagy adag. Meglátogattam a „közös” szekrényt is, ahová le lehet adni a feleslegessé vált cuccokat, csomagolt kajákat. Ide én is beraktam a fel nem használt kávémat és elhoztam reggelire zabpelyheket. Az éjszaka szerencsére megint eseménytelenül telt, mély álomban. Körülöttem lassan elcsendesedett az erdő, csak a szél neszeit lehetett hallani az ezeréves fenyők között.
A két nagy kempinget a Merced folyó szeli ketté
Dedikált medvedoboz sátorhelyenként
