Szabadsáááág!!!
Eldöntöttem, annyira jó idő lesz hétfőn és annyira kevesen az erdőben, hogy kiveszek erre egy szabadnapot! Mert megérdemlem 🙂
Nem kevesebb a tervem, mint koránkeléssel átvergődőm az üres Budapesten és Pomázon parkolok le, onnan indul a dobogókői busz 7.35-kor. Úgy is lett! Ott ülök a majdnem üres járatom kifelé a hegyekbe, miközben az ingázók a dugóban araszolnak befelé Nemzetünk Fővárosába.
A busz kihányja a 3 utast a végállomáson és már szisszen is a napindító söröcske a padok mellett, előtte persze pecsételés az Eötvös Lórándról elnevezett patinás, régi turistaházban (ami még mindig zárva 🙁 ) Előtte még fejet hajtok a világháborúkban elesett turisták emlékművénél. Olvasom, Rákosi anno leromboltatta, de szerencsére újjáépítették eredeti állapotában.
Nagy a kisértés, hogy elkóboroljak a környéken a Thirring sziklák felé, de nagy a táv is: 25 km és Visegrádon jó lenne elérni egy nem túl kései buszt, de milyen távol is van az még.
A kilátás azonban nem enged, amikor a jurtatábor után a sípálya széléről megpillantom a Dunát! Te jó Isten, addig megyek ma, amíg el nem érem!
Tamás a Rengetegben
Újra egyedül, nincs turista, senki sem járja az erdőt hétfőn. El is képzelem milyen zsúfolt lehet ez a környék egy hétvégi napon, még parkolni sem lehet, de azt is jó pénzért!
Jó ötlet volt ezt az utat fentről kezdeni és lefelé haladni, így nem olyan megerőltető, mint a Duna szintjéről feljönni ide, 700méter fölé. Ennyi könnyebbség jár 25 km és 45 év körül 🙂 Hamarosan azonban olyan meleg van, hogy rövidgyatya + póló kombóra váltok, innen csak cipelem nehezékként a hátizsákomban a meleg cuccot. Nem kevesebb mint 5 ellenőrző pont vár rám a nap folyamán. Az első egy erdészház a Sikárosi réten, de addig még sok lépést meg kell tenni és sok fát megcsodálni.
Egy nagy rét végén meg is van a házikó, csinos kis farm, ilyennek képzelem a Vukból a Simabőrű házát, ugat Karak, a tyúkok pedig félnek a naplementétől…mert jön a róka! 🙂
Az ösvény kedvemre való, keskeny, kanyargós, fahidak vezetnek át a patakmeder felett. A távolból azonban lövések hangja jön, nagy kaliberű fegyverekkel lőnek. Mi ez, hadgyakorlat? Remélem nem kell útvonalat változtatnom! Később ez is ki fog derülni, de addig is megéhezem és mivel Pilisszentlászlón nincs nyitva étterem, marad a száraztakarmány egy padon.
SzentLacin zárva a kocsma
– Csókolom, van itt nyitva kocsma? – kérdezem a vegyesboltban Marika nénit. – Hát kedveském az nem biztos! – nézze meg, itt van 50 méterre, ha nincs, akkor vegye meg itt, igya meg a bolt teraszán!
A kocsma meglett, de nagy lakat hirdeti, itt biza nem lesz felfrissülés. Amúgy meg hogy kerültem át szlovák nyelvterületre? Jánosikova Krcma van kiírva, a régi Winnetou filmeket idéző festményekkel a falon. Sebaj, Marika néni visszavár a vegyesbolta és tényleg megittam a sörömet egy kávé társaságában a teraszon.
Menni kell, észak felé elhagyom a kellemes falut, de az utolsó utca végén telefonfülkét találok, azt a régi pirosat, pénzbedobósat. Na azt nem kell belerakni, de ingyen kapcsolják az erdő hangjait, felolvasás keretében rá lehet hangolódni a természetre. Nagyon menő ötlet!
Holtponton
Az ösvény továbbra is kellemesen felfelé caplató, de csak most veszem észre, hogy nem tankoltam fel ivóvízzel és forrás csak később lesz. Takarékoskodni kell!
Kekszmajszolás, uzsonnázás és máris a Papp réten pecsételek a nagy tölgyfa társaságában, aki legalább 200 éves. Végre biciklisek is vannak, köszönés, jó utat, stb.
Azonban eljön a pont, amikor elgondolkozok: Nem sok ez a 25 km mára? Az energia csökken, az emelkedő nem vált át. A víz fogy, a forrás nem lett meg, hiába vágtam át egy szedres bozótoson. Ez az az állapot, amikor már magammal beszélgetek 🙂 de még jóban vagyunk.
Ennek az állapotnak egy remek kilátópont vet véget, a Moli pihenő, ahonnan már látszik a cél, a Duna és Visegrád is. Egy zöld gyík társaságában napozok, de én már régen feltöltöttem a napelemeket, hűteni kellene.
Már jóval túl vagyok a 20-ik kilométeren, ennyit azért nem szoktam gyalogolni, de tudom, más igen. A teljesítménytúrázók 70-et is kibírnak, a Kinizsi 100 ennél is durvább! Én meg nyávogok itt ennek a negyedéért. A Kéktúrán gyakran lesznek napi ekkora etapok, mert nincs közben szálláshely, csak a sátor!
A Dunáig! Utolsó nekifutás
Szerencsére lefelé vezet az út és már meg is érkezem a Visegrád előfutárának tekintett Nagy Villám előtti mezőre. Béke, csend, ciripelő tücskök vesznek körbe, amikor lefekszem pihenni. Olyan jól esik, hogy majdnem el is alszom, de akkor mi lesz a busszal? 20 perc elég lesz, irány a kilátó. Ami zárva, csak hétvégén fogadnak turistákat. Más kilátópont nincs, a Duna nem látszik, nyomás tovább!
Nincs már sok hátra, ráadásul a Visegrádi vár mellett vezet az utam. Ide már kocsival feljöttem régebben, de gyalog egészen más hangulatú az erdő. Csak védettségi igazolvánnyal…fogad a tábla. Sebaj, az még nincs, nem lesz látogatás.
A kilátás azonban kárpótól! Ezért a látványért megérte átvágni az egész Pilisen, a Dunakanyar terül el a lábaim előtt az késő délutáni fényekkel megszínezve.
Még 10 perc és már Visegrád macskaköves útjait taposom. Sok söröző és fagyizó integet hívogatva, de először a pecsét, egy büfé és a buszmegálló a sorrend. Minden út a kikötőbe vezet. Én is oda tartok. Megmosom az arcom a Duna hűs vizében, megérkeztem!
Nincs sok idő, ezért a parti büfésnek felteszem a kérdést: mi fér bele 12 percbe a busz indulásáig? – Egy retro-burgerrel megtámogatva sikerrel pattanok fel a hazafelé vezető buszra és közben bámulok odaátra, ahol a következő mesés helyszín és hegység, a Börzsöny és Nagymaros hívogat.
