Már megint elkezdődött valami különleges. Elindult a Kék Túrám! Mivel mindig is tetszettek hosszútávú vándorlások, ezért nem volt új az ötlet, csak a mikor volt kérdés. Ez április végén jött el: Megnéztem a Vándorút című filmet és másnap már el is dőlt, hogy hétvégén indulok. Nem nagy útra, csak 1200km-re és 2-3 évre tervezem 🙂 Mi kell ehhez az elhatározáson kívül? Egy Igazolófüzet (melyet térképboltban vagy a kár a Decathlonban is meg lehet venni)

A következő eldönteni való a helyszín volt, ahonnan indul a nagy utazás. Ez Dorog lett, mivel a Gerecse túrának ezt a jó kiindulópontját már régebben kinéztem magamnak. A Kék Túrát ugyanis a kiírás szerint bármilyen irányban és bármilyen sorrendben végig lehet járni.

Dorog közepes kisváros, felújított vasútállomással, ahonnan a túra indul. A Bajótig menő volánbusz már a Duna mellett halad és 30 perc alatt megteszi azt az utat, melyhez nekem fél napra lesz szükségem.

Már megint egyedül utazom, de nem szoktam bánni, hiszem jóban vagyunk Magammal. Az első dolgom a kiinduló faluban a vegyesbolt, ahol máris landol a kosárban egy söröcske, hogy azért ne legyek annyira egyedül 🙂 Már az utcán kortyolgatom, amihez egy árokparton kolbász és kenyér is társul. Itt már megvan az első turista jelzés, ami a bajóti Öreg kőhöz visz, ami a Kék túra becsatlakozó pontja is.

Az idő tökéletes: kék ég, néhány bárányfelhővel és 15 fokos üzemi hőmérséklet. A falu határában sárgán virítanak a Tavaszi Héricsek és az erdő aljnövényzete is szépen zöldellik már. Pár éve jártam itt újra és nagyon bejött a környék, a Jankovich barlang és az erdő hangulata. Most is felszaladok az emelkedőn megnézni a felülről is nyitott földalatti csodát. Ezután már semmi sem választ el attól, hogy rálépjek az igazi UTAMRA, a kék jelzésre, az Öreg Kő mögötti tisztáson.

A Mogyorósbánya felé vezető ösvény erdős, tisztásos szekérúton vezet. Nagyon élvezem az, hogy az eddigi tervezett túráim után egy magasabb cél érdekében utazom. Már tervezem a következő szakaszt, csak legyen elég kitartásom és időm! A falu határában egy aszfaltos úton vezet a jelzés. Ez nem túl érdekes, kerülni szoktam a szilárd burkolatot, de szokni kell a jövőben ezt is. Forgalom semmi, csak én egyedül. Beérve a „központba” átlagos rendezettség látszik. Csak a pecsételőhely legyen meg könnyen, hogy az első lenyomatot elkészíthessem a csili-vili füzetembe! Nini, egy oszlopon felfedezem a pecsét jelét, onnan még néhány vargabetűvel eljutok a falu kocsmájáig, ahol a hivatalos helyszín van. Zárva, na itt sem iszom söröcskét, de kívül a falon megpillantom a tintapárnás, láncos pecsétet. Nyomom is azonnal reszkető kezekkel a 150-ből az elsőt.

Nincs idő kérem nézegetni, menni kell tovább, mert a mai táv bőven 20km felett lesz, szerencsére a kocsi már egyre közelebb. Fel is út, le is út: hamar a falu határában nyargalok tovább. Kilátópontok várhatóak, az első máris elém „ugrik”. Csinos sziklás emelkedő egy kereszttel, a másik oldalon sziklamászók gyakorolnak. Itt az ebédidő, úgyhogy tábort verek. Látnivaló van bőven, egészen a Dunáig és keleten a további útvonalam is megmutatja magát. Ennivaló azonban sokkal kevesebb, megint konzerv, soha nem fogynak el ezek a páncélosok a polcunkról.

Ha ilyen lesz végig a kilátás, akkor nagyon meg leszek elégedve! Nem jutok azonban messzire: az ösvény mellett tábla hirdeti, hogy borospince balra 100 méterre, megéri letérni. Miért is ne, a szívemre hallgatok, na meg a pocakra, aki szereti a bort 🙂

Átvágok a kerten, le a kistavas fogadó teraszra. Itt vár a borászunk, aki büszkén kínálja portékáját, látszik Ő láthatóan túl van a kóstolón. Az unszolás ellenére egy félédes fajtát választok, aztán kiülök a napra és elkezdünk óvatosan beszélgetni, ki honnan jött, milyen a kéktúra, milyen a bor errefelé. A hangulat a tetőfokára hág, amikor kiderül, hogy a szomszéd településen született a nagy Magyar Alföldön!  Ennek örömére már a sütit majszolom az asztalon, de átadom vendéglátómat a következő érkező csapatnak. Ez az első nap a Covid után, amikor kinyithattak a teraszok és a pince előtti placc annak számít 🙂

Kicsit kótyagos fejjel, haláli boldogan caplatok tovább. A Tokodi Pincék pecsételőhelynél népes túrázó csoport nézegeti az igazolás módját, amikor nyomom a 2. pecsétemet. Beszélgetünk egy jót, aztán megy mindenki a saját útján. Ezen a kéktúrán eddig csupa kellemes emberre találkoztam. Mindenki köszön, érdeklődik. Remélem ezután is így lesz!

Most azonban kemény emelkedő következik. Fel a Kis Kőre, Hegyes Kőre. Egyre több túrázó jön szembe, de hát ma kiváló idő van és hétvége is. A sárga virágokkal teliszórt emelkedő fátlan dombocska csupán, azonban a sziklás csúcs (Hegyes Kő) nincs rajta a kék jelzésen. Én azért felszaladok, mert onnan megéri szétnézni. Nem bántam meg!

Az út elindul Tokod felé, ami közepes település, itt egy kávéra beugrottam a boltba. Odakinn tucatnyi túrázó gyűjti a kilométereket és a pecséteket. A kék utcai kútból pótolom a víz-készleteket, majd irány tovább kelet felé. Az utolsó házak után újra erdő, majd jön az emelkedő a Nagy Getére. Csak lenne egy felvonó, olyan meredek… Odafenn aztán jön a csoda újra, fehér virágokkal teliszórt fácskák hirdetik a tavaszt, süt a nap, látszik minden 20-30 km-re, nem is kell ennél jobb hangulat. 

Fenn a csúcskeresztnél szóba elegyedek 3 leányzóval, akik már 500km-t megtettek az Országos Kéktúrán. Mesélnek és nagyon lelkesek. Emiatt én is eufórikus hangulatba kerülök, hiszen elmesélem, én ma kezdtem! – Nem fogod megbánni, nagy utazás és kaland áll előtted! – hangoztatják. A búcsú nem végleges, még 2x találkozunk a nap folyamán és mindig váltunk egy két keresetlen szót 🙂 

Ezután nincs más dolgom mint pár kilátópontot érintve, egy unalmas, levéltelen akácerdőn átvágva becsorogni Dorogra és megkeresni a vasútállomáson hagyott autómat. Alig várom a következő etapot, ahol majd a  dorogi állomás pecsétjével folytatom…