A logisztika mindenek felett
Sokszor úgy néz ki, hogy a túra kiinduló és végállomása között nincs semmilyen közlekedési kapcsolat. Vagyis még odajutni lehet valahogy, de visszamenni a kocsihoz, lehetetlen. Már minden volánbusz járatot átnéztem, de Bajót és Héreg között csak a madár jár. Mikor majdnem elkeseredem, eszembe jut, hogy bicajjal könnyen leküzdhető az a 8 km, ami erdei és közutakon elválasztja a két helyet. Ennek nagyon megörültem, már csak azt kellett megszervezni, hol lehet a bringát megőríztetni. Ez sem volt nehéz, mert a Sólyomfészek panzió vállalta ezt a feladatot. Reggel beraktam a kocsiba a montit, aztán a túra végén felpattanok majd rá Pusztamarót határában.
Ezután irány Bajót, ahol „minden” elkezdődött azon a bizonyos április végi szombati napon. A temető előtt hagyom a kocsit, onnan nem ér ellopni, de nem is vagyok olyan parás. 8.30-ra puccba vágva, „kikerázva” indulok el a mai napi 20+ km-re. A tervem a következő: egy alig járt, de jelzett ösvényen megközelítem a Bajóti Öreg sziklát, leereszkedem a kék jelzésre, és ott folytatom az utam tovább. Ezután Péliföldkereszt (Szalézi templom), Pusztamarót (történelmi csatahely és szellemfalu), majd a Nagy Gerecse oldalában felaraszolás a csúcsra. Ha végigolvasod, kiderül mi volt ebből megvalósítható!
És megnyílott az égi csatorna…
Elkezdett esni és nem is hagyta abba egész délelőtt. Nincs is ezzel baj, fel vagyok erre készülve, van jó felszerelésem. Csak attól szoktam el, hogy az átázott ösvény talaja jégpályává változott. Egy lépés felfelé, fél csúszás lefelé. A talpamon már 1 centi sarat cipelek, ami csak vastagabb lesz 🙂
Pityereg az eső. Csendes az erdő. Ilyenkor csak az ilyen bolondok kirándulnak, mint én 🙂 Az ösvény annyira keskeny és annyira sötét, hogy egy horrorfilm forgatása is lehetne (vagy a Predátor című), de amint felérek a csúcsra, minden fáradságot feledek. Az esőfelhők mögött ott a Duna és a kilátás elsőrangú. Azonban van egy bökkenő: Az ösvény véget ér egy kilátópontnál és onnan vizes sziklákon kell a leereszkedni a barlang mellett. Félelmetes, minden lépést és fogást kétszer is ellenőrzök.
Már a kéken vagyok, újra. Az esőben egy sátorozó csapatot találok, az asztalon a tegnapi sörözés és pálinkázás nyomai. Éppen ébredeznek. Péliföldszentkereszt felé nem a legjobb az ösvény, nincs erdő és unalmas a táj. Az eső szerencsére eláll, de marad a hűvös.
Szagot fogok: de jó lenne egy kellemes kocsma és egy jó meleg kávé. Á, ezek a szerzetes népek nem isznak, ott falu sincs, nincs akinek söröző legyen. A Szentkút mellett elhaladva megállok elmélkedni és megtöltöm a kulacsomat a „megszentelt” vízzel. Már az épített környezetben járok, amikor elém ugrik….egy kocsma!!!
Az úri cigányok és a fekete pap
Juhhé, végre használom a védettségi igazolványom, amikor beengednek a büfébe. Egyedül vagyok és teljesül a vágyam, megkapom a folyékony ajándékokat. Nyílik az ajtó és belép két meglett uraság, szépen felöltözve, idegen nyelven beszélve. Leülnének Ők is, de mivel nincs oltási igazolásuk, ki vannak tessékelve, ott beszélgetek velük egy kicsit. Tudnak ám magyarul is, de mint kiderül, az „ősinek” mondott oláh nyelvet beszélik. – Az Oláh az nem Román? – kérdezem. – Nem, az cigány nyelv, tecciktudni. Nekünk mindenre van szavunk, egymás között így beszélgetünk.
Nem vitatkozok velük, hanem folytatom az utam a Szalézi rend templomának istentiszteletét megnézni. Kukucskálok a bejárati üvegfalon keresztül, mit látok: egy fekete bőrű pap vezeti az imádságot szépen magyarul. Hát ez kuriózum, ilyet még nem is láttam. Feltöltekezve vágok neki a túra következő szakaszának.
Sárga mezők és zöld erdők
Érik a repce, sárgállik a mező, a legszebb zöld színét öltötte fel eső után az erdő. Még mindig senkivel nem találkozok az úton. Ez már nem annyira vizenyős, mint a délelőtti rész. A pocak korgása figyelmeztet arra, hogy tölteni kellene az energiaszintet. Készültem kérem, gázfőző, ételhordó, kés, villa, minden van 🙂 Egy erdei padon, a patak mellett jót ebédelek. Ennek örömére már a nap is kisüt. Keresztezem egy aszfalutat, ahol majd keróval visszafelé száguldok, ezután az ösvény a távvezetéket követi, nem túl izgalmas módon.
A Gerecse belső szakaszára érek, megérkezem Pusztamarótra. Itt még a 70-es években település állott, ma már csak a temetője van meg. Na de milyen hangulatos! Erdő és mező veszi körbe és szépen be van kerítve.
Az 1526-os Mohácsi csatavesztés után itt próbáltunk ellenállni a benyomuló török seregeknek, hatalmas csata volt, ami 3 napig tartott. Ennek állít emléket egy szobor-csoport, melynek tövében végre leheveredek és csendes-pihenőt tartok. Nagyon hangulatos mező, még egy kis alvás is belefér.
A pirító napsütés ébreszt: – menj tovább, mert még van hátra egy pecsételőhely és fel kell menni a közeli Gerecse csúcsra is! – Ennek a hívó szónak engedelmeskedve nekivágok a legnagyobb medvehagymás dzsungelnek, amit valaha láttam. Itt még a fű is hagymából van. Tömöm a zsákba, jó lesz otthon zöldségnek.
A Serédi kastélynál azonban elfogy az erőm és az időm. Gyors számolgatás, még 8 km plusz a bicikli tárolóhelyéig. Az sok, még vissza is kell tekerni a kocsiig. Hamar eldől: Nem húzom túl magam, még a végén elmegy a kedvem a folytatástól. Úgyis vissza kell majd jönni ide, mert a Gerecse visszavár!
Hazatekerés
Hátraarc és irány a Marót-hegyi Sólyomfészek, az sem kis távolság. Elcsigázva érek a szállás közelébe, ahol megeszem uzsonám maradékát és átveszem a megörzött bicajt.
A jó hír az, hogy a Bajótig az út fele az erdőben vezet a többi pedig mezőkön át szép kilátást adva. A lényeg pedig: Végig lefelé. Ennél jobb levezetés nem is kell, húzni a féket, majd engedni hadd szóljon. Így történt, hogy szinte kipihenve érkeztem meg Bajótra, ahol minden elkezdődött!
